szavak-zörejek-nyígek-katc-ajok

Egy régen tervezett ajándékkal leptem ma meg magam.

Hirtelen jött ötletként - no meg a 3., öröm szimbolikájú adventi gyertya kapcsán -, reggel telefonnyomkodás közben rendeltem egy diavetítőt. Olyan régi, tekercses mesediákhoz valót. A sok régi diafilm ott pihen a szekrény tetején... Az, hogy jó ötlet volt, már akkor bizonyos volt amikor rá alig két órára visszajeleztek, hogy lehet átvenni az üzletben. Aztán természetesen ki kelett próbálni - igen, tudom, karácsony... de mi van, ha nem működik????? 😀 Működik! és mint a gyerekek sötétben csücsülve Vuk1-et nézeeeeeek! Éles és kicsit sem melegszik és nem kell szünetet tartani, hogy nehogy elolvassza a filmtekercset, szóval ma sokkal egyszerűbb türelmes gyereknek lenni, deee ez akkor is, még mindig királyság!!!!!

Még próbálom, dolgozom a cyprusi kalandot. Igazából minden rendben volt. Az indulást is sikerült nem túltolnom, és bár a szokott módon az utolsó pillanatokra hagytunk mindent - Hugicával egyeztetestől a chekinig 🙂 - a rutin meg a tudat, hogy újra kicsit kiszabadulok, most elég volt. Persze jöttek a nem várt sokkok. Hogy ez bizony nem Shengen, hogy itt jobb oldalon vezetnek (és ebből adódóan a másik oldalon is szállítanak fel a buszra 😆), meg azért ez full multikulti még ha nincs is már szezon, plusz mediterrán - vagyis felejtsd el ami ki van írva, vagy örülj ha ki van egyáltalán írva 😆, és akkor az igazi kultursokkot a török cyprust még meg sem említettem... a gótikus templom mecsetként használva, az arisztokrata angol negyed bazársor, a holt város kimondottan meghökkentő és szomorú - de mégis a betonrésen áttörő pálmalevélke üzeni, hogy mindenben van tovább. A tenger valami leírhatatlan kék, napfényben meg ezüst, felhőkkel rükrozve acélszürke és tényleg Zeus villámai a tenger felett, nos megérted az ókori világ minden rezdülését. Mert a szeretett romjaim között perszehogy szaladgálhattam, és igen, otthonosan, csak a kóbor kutyák meg sok cica szólt rám, hogy semmihez ne nyúljak Salamisban vagy ne rágjak szentjánoskenyér termést az odeonban és bár vadóc szél fújt a gyönyörű mozaikok felett Pafosban annyit állhattam ameddig jólesett, mert alig páran voltak bátrak 60km/h-ban fújatni magukat. Aphridite szigetén persze a sziklaszirtje és az ő azúr ablakuk is kötelező volt, sok séta, sok homok, volt, hogy sárga, volt fekete és fehér is a repertoáron. Fürödni már nem, de kezet, lábát lógatni voltam merész, egész kellemes volt az Égei tenger még most is. Ééés persze gyrost ettünk dönerrel meg sawarmat suvlakival felváltva. Sok salátával meg olívával meg joghurttal. A füge utánunk szaladt a piacon ahogy a mandarin is valami mennyei volt, a legolcsóbb italom a mangólé és a banánlé volt 90 centért - nyakaltam is rendesen. A kávé, naaaa az drága volt hiába lehetett volna cryptoval is fizetni 🙃 A templomok élénk színű szentjei szemükkel követő tekintete még ugyanúgy bennem, mint az elődök isteneinek ábrázolása, a müezin még mindig megszokhatatlan, ahogy a parádéval karácsonyi fénykapcsolás is a 24 fokban 😍

Szóóóval tényleg volt itt minden ami egy kellemes névnapozáshoz kellhet. Plusz a szerettek pittyenései is jól estek nagyon. 

Nem várt élményhalom - bár töményen meglepő (nem tudom, hogy visszatérek-e... soha ne mondd, hogy soha).

Tuuuudom, a baj velem van. Dehát igazából én szerettem volna látni, ha most kicsit elégedetlen vagyok az én bajom 😀 Ez KRK sziget... olyan... hááát 😀 nem rossz, meg alapvetően itt is megy ez az én szívemnek kedves Camino... de valszeg ide nem térek vissza végigjárni. 4 városákából merítve, nos, igen, be kell látnom, h túl sok helyen jártam már, nehezen esek ámulatba. És amúgy ezért és magáért a felismerésért is nagyon hálás vagyok, őszintén örülök, hogy vannak élményeim amiket össze tudok hasonlítani mert elcsatangolódtam a szélrózsa több irányába. Komolyan az első érzés a hála 🙏 Aztán látom, hogy kedves utastásak mennyire törik magukat, hogy legyen mit hazavinni... igen, biztos én is ilyen lelkesen vittem bármit az első tengerparti élményről, nem kinevetem, inkább megmosolygom, mint ismerős érzést. Furcsa ez, bárhogy is van. Mert én meg azon bőgtem el magam ott Vrbnik kis utcáján baktatva amikor zarándokokkal találkoztam, Buen Camino-t kívántam nekik és a nagyon széles mosolyt és örömöt kaptam, meg az ilyenkor úton megszokott where are you from jött azonnal, naaaa ott majdnem elcsuklott a hangom, hogy itt a világ apró csücskében egy eldugott szegleten is működik az azonosság, amit ha nagyon is különbözőek vagyunk, egy dolgot ugyanúgy fogunk értelmezni. Egyetemes beavatottság - jó érzése. Persze ezt érezheti bárki aki egyfajta szubkultúrához tartozik valamilyen formában. De nekem most kicsit aranyabban süt a nap.

Nem tudom, hogy is állok ezzel a Tirollal. A gyors döntések mentén haladás aztán a munkatorlódás végett már nagyon várt majd semmit nem bánva belecsapódás, még mindig kiábrándító a magyar csapat tagjaként reggelizni és vacsorázni, sok aprócsoda, vízesések és összemosolygások, és nagy aha-élmény, 2000 m felett a szélben úszni, kontraszt Észak és Dél között, avagy az osztrák Tirol és az olasz nagyon más és mégis hasonló, majd orgonazúgás közepette Mozart-kugli majszolás a ragyogó napsütésben és persze Jakobsweg minden utcasarkon 😆... valami ilyesmi a hosszú hétvége zanzája. Még itt a szemem előtt, de már dolgozom... (fel...)

Néztem az embereket, úgy napszemüveg-takarásból. Vannak akik olyan bátran öltöznek nőnek, mint én soha. Lakik bennem is egy hasonló fazon, akinek azt hiszem az Anyukám szeretett volna látni - de nem sokszor bújik elő. Valahogy itthon nem érzem azt a hívást, hamarabb ha külföldön vagyok. Ott talán mert nem értem ha valaki beszól,

Azt hiszem, tudom már, h mért érzem magam teljesen szabadnak amikor külhonban csatangolok... mert csak akkor (vagy sem 🙂) értem amit beszélnek körülöttem ha nagyon odafigyelek. Mivel az ember a fülét nem tudja becsukni, így azon minden szűrő és akarat ellenére ömlik be a silányság az egyszerűség mindenféle formája, nyelvi helytelenségestől a bunkóságig, tájszólástól a nyálfröcsögésig. És még csak alig léptem megye határt... meg alig egy órát vonatoztam.

Lehet a köveket készíteni, de ez napra-nap... kezdem jól érteni, h mért van mindenkinek fülhallgató a fülében.

... most múlik pontosan. Ez az év jubileumok éve. Nem szeretem túlzottan a kerek számmiszikumos lila/rózsaszín cukormázas megemlékezéseket, de ez valahogy belengi 2024-et. Emlékszem a csodavárásra és a mosolyogva továbbállásra, hogy majd az óceánparton szeressek bele ebbe a régióba véglegesen, végletesen. 😀 Mit is mondhatnék, minden megváltozott és semmi nem változott ♥️ ez így helyes, azt hiszem.

Nem adják könnyen a megvilágosodást. Kéne már értenem, de eddig csak az a biztos, hogy mit nem szeretnék. Azt egyre erőteljesebben veszik körül a vonalak. Ez ugyan még nem segít, a megoldások távol a napok pedig haladnak. Mindenről azt hisszük, hogy van időnk. A buta ronda fekete pillangók pedig jönnek és nem győzöm akár agresszivitásig eljutva, elhajtani, csapkodni, de mindig jelezve, hogy nincs idő, mert.... nincs na! itt és most kell tudni és tudatni, menni, látni, tapasztalni, gyűjteni, és jó helyre "szórni", mert ki tudhatja a holnap vagy a jövőre lesz-e rá lehetőség vagy, hogy egyébként is lesz-e. Kicsit a vergődő, lázas kutakodás is lemerít néha. Ma álltam bambán és azon tünődtem, a szemben fontoskodó nénit figyelve, hogy ennyi idősen vajon nekem mi lesz majd fontos. Most persze felhatalmazok nagy szájjal mindenkit, hogy vágjon pofán, ha ennyire értetlen leszek... dehát ezt nem tudhatjuk, h merre szalad/fordul velünk a világ. Nem egyszerű jó irányba kerülni kívülről könnyebb helyesen látni mint belülről okosan cselekedni. És sokadjára kell rájönnöm, hogy igazából nekem nincsenek végignagybetűs gondjaim... lehet, h nem ütésálló annyira az anyag amiből gyúrtak...

Most hirtelen lett üres a naptár - és vele együtt én is. Új terveket kell szőni, álmodni és én most valahogy nem vagyok itt, jelen, megérkezve. Bár már csütörtökön foszlott szerte az összes illúzióm, hogy tart még, van még szufla a nyaralássá alakított gyaloglás nyugalmából a spanyolos manana-érzésből, nos hamar munka-visszapofozódások csapódtak hirtelen az arcomba minden előkészület nélkül - dehát ez csupán arra figyelmeztet, hogy okosan, minél okosabban szervezzem magam a jövőben. De most hirtelen lett csend vagy láthatatlan rohanás, az eddig számolatlan impulzusból lehuppant valóság. Kapd össze magad Katika!

Találtam egy érdekes közös ismerőst, párat kattintottam, h lássam miket szokott postolni. Ebből jött az ötlet, h vajon rólam mit láthat az arra csatangoló. És akkor jött egy furcsa érzés, egyre visszább pörgött időben a sok kép és rá kellett, h jöjjek, h én nagyon fantasztikus dolgokat éltem meg. És ami a közösségi media gyomrában van mélyen, csak töredéke a valóságomnak. Nem ciki, tessék elővenni néha azt a halomnyi képet amit napra-nap dokumentálunk! Érdemes időnként áttekerni és újraélni az akkort ami akár most is lehet ❤️

Azt hiszem, kellett egy kis ülepedési idő... de most már kijelenthetem, hogy bár Athénba egyhamar nem vágyom vissza, az imádott romjaim, az ókori csodáim mindenképp megérte, hogy nyakamba vegyem ezt a várost. Az Acropolis, Nafplion, Epidaurosz, a Parnassos és a Helikon hegyvonulatai, a Korithoszi csatorna, és Delfoi, mind elvarázsolt helyek. Az ami ott akkor szaladva mind mind befogadni vágytam olyan sajátom volt mint kevés helyen. Vagy igen, ez volt amit szerettem és értettem Pompeiben vagy Efesosban is, itt is hatott és merengővé tett. Pedig csak romok, pedig csak kevéssé, többnyire fantáziára bízott adalékok egy régi tündöklő vilagból. Egyszerre meleg és hideg, egyszerre kiábrándító és felemelő. Visszanézem a képeket és teljesen mást mutat mint a valóság volt - van rajta valami megmagyarázhatatlan csillogás, valami titokzatos derű ami semmiképp nem azonos a török-dulta idők fognyomát erősen viselő Athén jelen arcával, bazár -jellegével, még ha az ortodox húsvét összes gyertyafényes énekléstől hangos kulturális pluszát nem is számolom. Vegyesek az érzéseim. Összességében természetesen minden a legnagyobb rendben volt. A "csak"-okat meg majd megszelídíti az emlékezés ❤️

Azt hiszem, ott a baj forrása, hogy mindenáron a másikkal is éreztetni akarjuk, amin  mi megyünk keresztül. Ha jó azért, h osztozzon vele, örüljön velünk, ha rossz, érezze azt, hogy hogy tud fájni, mennyire mélyre tud hatni. Ez persze azt feltételezi, hogy egyformák vagyunk, hogy egyforma tudatosság vagy érzelmi szinten rezgünk, csak a saját magunk origójához mérünk, viszonyítunk, ha magasabban vagyunk, felruházunk, ha lentebb, ő sem lehet máshol. Hiba! Óriási hiba.

-Félek!

-Mitől félsz, Te?

- Az élettől... és a haláltól

Aztán felriadtam az álomból az Anyukammal való beszélgetésből.

Mióta nincs Keresztpapám se, gyakran álmodok vele is... Egyre nagyobb talány, h mi a francot keresek még én itt?

Furcsa szerzet az ember... soha nem lehet tudni, hogy a lélek feszültsége mikor rándul görcsbe és mikor old ki. Most más nézőpontot próbálgatok. Kicsit még életlen, szokatlan. Meg kell ezt is próbálni élni.

Ez az év nagyon durván indul. 

Hajnal 2:14-kor tűzjelzőre ébredni nem kellemes... de, hogy még alapja is legyen és két autó égjen a mélygarázsban... hát abban a pillanatban fel se fogja az ember, cselekszik, figyel, éberré válik és amikor a segítők tetszik a dolgukat korrektül és már csak a visító hang elhallgattatása marad feladat meg az a most már orrból soha nem tűnő füstszag mindenütt... akkor kicsit lekuporodsz, hogy mi is történt? Aztán persze mások hívják fel a figyelmed, hogy mi is történhetett volna... de itt most szerencsés ez a volna! hála érte az Istennek. Még szenzációhajhaszóék is szántak 3.5 percet a storyra... akkor meg már kicsit pánik közelébe is kerül az ember... de töröl, töröl, töröl minden erre utalót gyorsan - nagy levegő, túl is vagyunk rajta, ment egyedül is, ilyen tapasztalat is kellett valamiért.

Ma úgy döntöttem, hogy nyifogás OFF!

Ami jön fogadd, ami megy engedd, és ha van ami marad azt éld! ♥️

Csak ültem... és egyre biztosabban tudtam, éreztem, értettem!

NINCS IDŐ HARAGUDNI!

Az volt az újévi fogadalmam, h legalább az első napot nem bőgéssel töltöm! Nagyon ügyes vagyok eddig... tettem-vettem, rendeztem sorokat, terveket, visszaírtam minden kedves rámgondolónak és puszikat dobtam a világ tájaira. Egy helyről nem jött semmi életjel... hát ez van!

De a napon nagyot és tanulságosan dobva, a 2015 óta pendrive-on lapuló Terápia sorozat 2 évada aranyozta be. Mácsai sokat ugrott fel mostanában nekem kedves oldalakon,  így ezzel már lassan 9 éves lemaradást pótoltam, nagyon jó döntés volt, soha jobb ÚjÉv kezdést! 😍

Itt lüktetnek a gondolatok, mint valami lázjárt forróság. Esem egyik állapotból a másikba alvatlan és vörös szemekkel próbálom bedolgozni a görcsök közé a tegnapi nap dermesztő csendjeit, a saját cérnaszakadt szavaim, majd az itthagyottság hihetetlenséggel párosuló rémületét. Zakatol a fejemben "aki elmegy menjen el, ha el tud menni hagyni kell" dal és zsigerileg pityergek bele a végébe, dehát a tények makacs dolgok. Szét van törve apróra minden illuzió. A félelem lépett a bizalom helyébe, hiszen a legrosszabb rémálmok váltak valóra. Bízni akarok, mert nincs más kapaszkodóm. Biztos ennek is van valami értelme vagy tanulni való belőle. Csak most nagyon fáj mert friss és fogalmam sincs, hogy merre tovább.

Várom az új évet, hátha valami varázslat vagy csoda történik. Hiszem. De az már teljesen más lesz, remélem.

Ez az évnek az az időszaka,amikor mindenki megbölcsül. Finoman (vagy sem) de osztja az észt, mit hogyan kell olyan olyan síkokon, amik a legkevésbé meghatározhatók vagy leírhatók. Az aktuális szlogen az őszinteség! Nemcsak a csapból folyik és a padlás van vele tele, hanem a magára valamit adó médiumok is ügyesen hangolnak a tökéletességre adott témában. Márpedig én azt gondolom, hogy az őszinteség egy nagyon síkos pálya. Kétségtelen, hogy egyenes út és korrektségben ez a legbiztosabb, de ha nincs meg egymást iránt a tisztelet és harmónia, hogy biztos lehetsz benne, hogy lehetsz őszinte, akkor a legádázabb örvény elindítója. Az őszinteségben teljesen biztosan sérül az egyik fél. Lehetetlen, hogy ne igy történjen. Nagyon erős és magas szintű tudatosság kell ahhoz, hogy ezen tompitani tudjon az ember. Az őszinteség kicsit pillanatnyi is, lehet, hogy holnapra más megvilágításba kerül, egy észre nem vett vagy számba nem vett motívum vagy vélt/belegondolt szubjektívitás okán. Kevesen vagyunk akik tudjuk ezt gyakorolni - sokszor én sem - ezt be kell